A költemény egyben jövendölés is, melyben jóslatot fogalmaz meg a költő, ezért váteszköltőnek is nevezzük. Petőfi Sándor a szabadszállási választások kudarcára Az apostollal felelt. Romantikus elbeszélő költeménye 1848 szeptemberének alkotása. A főhős, Szilveszter életét áldozza a magyar szabadságért. Rálő az uralkodóra, mert világos a számára, hogy a népre hiába vár, az éretlensége miatt még nem cselekvőképes. Sétánkat követően, remélem, te magad is felfedezed immár a jeleket, amelyeket a történelem és az irodalom hagyott maga után. Ceglédiként keresd fel a helyet, ahol Kossuth híres toborzó beszéde hangzott el! A pápaiak ismerjék meg az ókollégium melletti kis földszintes házat, ami Petőfi iskolás éveit idézi! A Felvidék is számtalan emléket őriz költőnkkel kapcsolatban… de élj akárhol is, mindig járj nyitott szemmel!
Előzetes tudás Tanulási célok Narráció szövege Kapcsolódó fogalmak Ajánlott irodalom Petőfi Sándor életútja és pályaképe; a verselemzési szempontok, az irodalmi fogalmak, a költői eszközök ismerete, romantika, népiesség, népdal, dal, helyzetdal, elbeszélő költemény, életkép, episztola, felező tizenkettes versforma; ismeretek Petőfi életútjáról, műveiről (Nemzeti dal és más lírai alkotások). A tanegység feldolgozása után: képes leszel tájékozódni a Petőfi-életműben és pályaképben, megismered a kapcsolódó alapfogalmakat, például azt, hogy mi a vátesz, a rapszódia, az ars poetica vagy azt, hogy ki volt Mózes, az érintett történelmi korszakról is ismereteket szerzel, a márciusi forradalom fő tendenciáinak megismerése segíteni fog téged a történelemben, láthatóvá válik a számodra, hogyan változott meg a pályán belül Petőfi költői felfogása. Kedves barátunk! Észrevetted, hogy a múlt nagy alakjai körbevesznek? Elgondolkodtál már azon, hogy a magyar irodalom és történelem nagyjai hogyan kötődnek ahhoz a helyhez, ahol élsz?
És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. – Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. A költőkről szól a vers. A hivatásukról, a munkájukról, a feladataikról. Arról, hogy a korabeli költőktől milyen magatartásformát várt el a 19. század. Petőfi sokszor él a versben modalitás sal (az ötféle modalitás: kijelentő, felszólító, kérdő, felkiáltó és óhajtó mondat), már az első strófa is tiltás sal indul. Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz! Oldalak: 1 2 3 4 5
A vers a klasszikus retorika szabályai szerint épül fel. Az 1. vsz. tételmondatát a 2. -tól az 5. -ig tartó szakasz fejti ki érvelő, magyarázó módon. Ez a rész arról szól, hogy milyen költői magatartás az elvetendő s milyen a követendő. A 6. mintegy végső következtetés ként megerősíti az ideális költői magatartás t. versszak ban éles hangon, szenvedélyes stílusban utasítja el azt a költőt, aki a verseiben csak saját magával, saját érzéseivel, problémáival foglalkozik ( eldalolni saját fájdalmad, s örömed). A költészet fontosságára utal a több ezer éves jelkép, a lant ( húrok pengetése), amellyel eredetileg az istenek hangszere volt (Apollón), majd az istenekhez szóló imák eszköze. A 2. versszak ban az ideális magatartás bemutatásához Petőfi egy bibliai hasonlat ot alkalmaz. Mózes szerepét emeli ki, akinek szintén az volt a feladata, hogy vezesse a népet. Mózest jelölte ki az Isten arra, hogy kivezesse a zsidó népet az egyiptomiak fogságából, ahol rabszolgaként éltek és dolgoztak. Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert, így kelt át Ázsiába.
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI – Petőfi Sándor Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!
A 3-4. versszak ban visszatér a költő a hamis próféták bemutatásá hoz, és egyúttal szenvedélyes átkot is mond rájuk. Az átok-formula ugyanúgy anaforás felépítésű, mint a célok bemutatása. " Átok re, ki elhajítja / Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból / Vagy lomhaságból elmarad " A hamis próféták ellen szenvedélyes hangon kel ki. A felkiáltások ( ne fogjon, átok reá, hazugság), az ellentétek ( tűzön-vízen), a halmozások ( küzd, fárad, izzad, hazugság, szemtelen hazugság) mind a szenvedélyesség kifejezését segítik. Ezekkel akarja meggyőzni Petőfi a népet, a többi költőt az igazáról. A szónoki fogások alkalmazása az őszinteséggel párosul, ezért hiszünk Petőfinek. Az 5. versszak ban jutunk el a legfontosabb gondolatokhoz. A költő célja és feladata, megmutatni a haladás útját; vezetni a népet a gazdasági jólét, a jogegyenlőség és az iskolázottság felé. " Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán " A sorok elején ugyanaz a kifejezés ismétlődik (= anafora).
És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. ─ Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelid, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.
Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!