– Sokszor hivatkozik Kentenich atyára. Hol találkozott a pedagógiájával? – Mindig is a nevelés területén dolgoztam: zenepedagógusként indultam, aztán a Pécsi Tudományegyetemen általános módszertant tanítottam, és folyton azzal találkoztam, hogy a hallgatók a szakmai részt nagyon jól tudják, de ennek az átadása már nehezebben megy. Az volt a kérdésem, hogyan válik élővé, mikor hatékony a nevelés, hiszen annyi mindent tud a tudomány. Kerestem a választ, és először arra jöttem rá, hogy az egész embert kell elérnünk. Kutattam, a szakirodalmon keresztül találkoztam Kentenich atya írásaival, pedig a családommal akkor már évek óta tagjai voltunk a Schönstatt mozgalomnak. Nála éreztem, hogy ez az ember valahol ott van annál a gyökérnél, ahol összetalálkozik a legmodernebb neveléstudomány, az idegtudomány, az agykutatás, a zenepedagógia, a pszichológia – mindez életrevaló, kézzelfogható formában. Elkezdtem a felnőttképzésben és a gyereknevelésben is alkalmazni, de természetesen gyorsan bebizonyosodott, hogy minden nevelői munkát magunkkal kell kezdeni.
A cél pedig, hogy hidat képezzünk a tudomány és az élet között. – Ez a szemléletmód mennyire fakad a keresztény emberképből? – Kentenich atya az életből és a keresztény antropológiából indul ki, de mindenkihez szól, aki az élet mélyét akarja megragadni, aki teljesebbé szeretné tenni azt a személyiséget, akit nevel: akár magát, akár mást. És a szemlélete nagyon előremutató: az általa kijelölt úton a mai eredményekkel találkozunk: pl. Freund Tamás kutatásaival, a memóriába való bevésés módjáról. Ez egy nem vallásos ember számára is vonzó, mi több, hasznos tudás. Kentenich atya tényleg az életről beszél. Mária nagyon fontos számára, Ő a nagy Nevelő, aki mindenkor mellettünk áll. Aki hívő ember, annak ez a szövetség mintegy megkoronázza a módszert. Úgy látom, egy hívőnek könnyebb magát nevelni, mert ezt könnyebben össze tudja kapcsolni a hitével, az emberképével. – Önnevelés és nevelés hol találkozik? – Minden nevelés önnevelés. Olyanra nem lehet nevelni, amit mi magunk nem élünk, nem alkalmazunk.
A neveléskutató a Magyar Kurirban megjelent írásában arra ösztönzi a szülőket, vegyék kicsit lazábbra a gyeplőt, ne elsősorban a jegyeket figyeljék, a különórák kiválasztása során pedig a "kevesebb több" elve érvényesüljön: inkább kevesebb szakkörre járjon a gyerek, de találja meg, mi érdekli, a fennmaradó időben pedig biciklizzen, másszor fára, futkározzon, mivel ezekre a tevékenységekre minden bizonnyal kevés ideje jut az iskolában. Az iskolakezdés hangulatát leginkább az határozza meg, milyen módon közelítjük meg otthon a kérdést. Aki már nyár közepétől azt hallgatja, hogy "majd az iskolában lesz nemulass", nem csoda, ha eleve görcsbe rándult gyomorral kezdi a szeptembert. Pedig iskolába járni akár jó élmény is lehetne, hiszen a társakkal lenni és okosodni alapvetően pozitív dolog. A kezdeti lelkesedés azonban sajnos hamar lelohad. Ekkor merül fel a szülőkben a kérdés, mivel tesznek jobbat: ha az "életre nevelés" jelszavával addig feszítik a gyereket, amíg szét nem szakad, vagy ha segítenek neki a feladataiban?
A képernyő és az internet hatásai – Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató tartott előadást a BJHF-en - YouTube
Pécsi Rita neveléskutató előadása - YouTube
Uzsalyné Dr. Pécsi Rita szerint inkább egyensúlyra törekedjünk, a szabadság ugyanis a mértéktartásban jelenik meg. Az ismereteknek ülepedniük kell, ez pedig csak úgy lehetséges, ha hagyunk időt a feldolgozásnak, a pihenésnek és az alvásnak. Hosszú távon jobbat teszünk ezzel a gyermeknek, mint ha a délutánjait különórákkal zsúfoljuk tele. Kevesebb programmal arra is lehetőség lesz, hogy a gyermek érdeklődési területe növekedhessen. Állítólag a NASA kutatóinak felvételijében szerepel egy olyan kérdés, mit játszottak gyerekkorukban – nagy baj lenne, ha erre a kérdésre nem tudnának válaszolni, mert a sok fejlesztés minden szabadidejüket elvette volna gyerekkorukban. Mindennek alapja a családi minta. Mit lát otthon a gyerek? Hogyan telnek az esték és a hétvégék? Van időnk beszélgetni, olvasni, játszani, kertészkedni? Vagy a hétvége is csak a mókuskerékről szól? Az esti mese még nagyobb korban is rendkívül sokat jelent, az pedig külön jó, ha meg tudjuk oldani, hogy valaki legyen otthon, amikor a gyerek hazaér, és ráér beszélgetni – lehetőleg ne csak a jegyekről.