S lelkem itt e lomha �rnyb�l, mely padl�m el�ntve sz�ll, Fel nem r�ppen, - soha m�r! "L�tnok! ", b�gtam, "sz�rny� l�tnok, �rd�g l�gy, mad�r, vagy �tok, Hogyha istent �gy f�lsz mint �n s van hited, mely �gre sz�ll, Mondd meg e gy�szterhes �r�n: messzi Mennyben v�r-e j� r�m, Angyal n�ven sz�p Len�r�m, kit nem szennyez f�ldi s�r, �t�lel m�g sz�p Len�r�m, aki csupa f�nysug�r? " Sz�lt a Holl�. "Soha m�r! " A szenved�s sz�z arc� sz�rnyeteg. A f�ldi boldogtalans�gnak igen v�ltozatos form�i vannak. Mint a sziv�rv�ny, a horizont f�l� ny�lik - �rnyalatai sz�npomp�sak, mint a sziv�rv�ny�, s b�r oly t�voliak, m�gis meghitten k�zeliek. Aludj, szavam fel nem zavar, Hisz �lmod oly t�k�letes! �bredj? F�ny v�rjon, zivatar? S�rj �s nevess? (... ) Aludj! M�g b�vk�rt j�r vele Egy �lom: Szellemed nyugodt; De szertefoszlik �dene �bred s zokog. A tal�l�konys�g �s az analitikai k�pess�g k�zt nagyobb a k�l�nbs�g, mint a k�znapi �rtelemben vett k�pzelet �s a tulajdonk�ppeni k�pzel�er� k�z�tt, pedig jellegzetes tulajdons�gaiban milyen hasonl� a kett�!
A Holló Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. "Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár Az lesz, más ki lenne már? " Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad, s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár, S földi néven senki már. S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés, Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár –, Rémült szívem izgatottan lüktetett, s én csititottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már? " Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
"Mert bár álmok közt: boldog voltam ott! / Boldog, s ezért szeretem ezt a szót: / Álom! – míg benne eleven szinek" Valóság, álom vagy remény? Ezen a héten a 166 éve elhunyt Edgar Allan Poe gyönyörű versét ajánljuk. Edgar Allan Poe (1809-1849), az amerikai romantika világirodalmi hatású alkotója életével és műveivel – nagy európai társaihoz hasonlóan – az önpusztító lázban korán elégő művészsorsot testesíti meg. Byron és az európai romantika hatására epedő verseket kezdett írni, első verseskötete tizennyolc éves korában jelent meg, de költészete nem talált kedvező fogadtatásra. Különc életmódot folytatott, óriási kártyaadósságokat csinált, botrányai miatt eltanácsolták az egyetemről. Persze ifjúkori ideáljához, a költészet múzsájához sem maradt hűtlen, de hazájában pályatársai lenézték telten zenei verseit. Annál nagyobb hatással volt az európai irodalomra. Akár verset, akár novellát írt, Poe az olvasóra tett hatást tekintette elsőrendű szempontnak. A műnek ezért mindig tömörnek, egységesnek kell lennie.